Amikor a város vászonná válik – street art tájépítészeti szemmel
Mit tanított La Boca arról, hogyan lesz egy falból hely?
Vannak falak. Hatalmas, üres tűzfalak, amelyek mellett naponta emberek ezrei mennek el. Egészen addig szinte észrevétlenek, amíg valaki vászonnak nem tekinti őket. Buenos Airesben kezdtem el igazán észrevenni, mit tesz egy város hangulatával, amikor a falai mesélni kezdenek.
Ha egy város élhetőségéről beszélünk, általában hamar előkerülnek a jól ismert fogalmak: zöldfelületek, fák, parkok, közterek, építészet, közlekedés. Ritkábban esik szó azonban arról, hogy egy város hangulatát, identitását és az ott élők térélményét milyen erősen képes befolyásolni a vizuális környezet. Pedig egy város nemcsak épületekből, utakból és parkokból áll.
Vannak falai.
Hatalmas, üres tűzfalai. Elhanyagolt homlokzatai. Aluljárói, átjárói, támfalai, ipari épületei és kerítései. Olyan felületei, amelyek mellett naponta emberek százai vagy ezrei haladnak el anélkül, hogy különösebben észrevennék őket.
Egészen addig, amíg valaki nem kezd velük valamit.
A street art egyik legérdekesebb tulajdonsága számomra éppen az, hogy képes egy korábban semleges, szürke vagy akár kifejezetten barátságtalan felületet a városi tér aktív szereplőjévé tenni.
Egy tűzfalból történet lesz. Egy elhanyagolt homlokzatból látványosság. Egy névtelen utcasarokból olyan hely, amely mellett már nem lehet egyszerűen elsétálni.
Az ember megáll. Felnéz. Körbenéz. És talán készít egy fényképet is.
A street art azonban ennél jóval több lehet egyszerű dekorációnál.
A street art mint városalakító eszköz
A street art története természetesen nem tudatos városfejlesztési programként kezdődött. Eredendően sokkal inkább a spontaneitás, az önkifejezés, a társadalmi vagy politikai üzenetek, és gyakran éppen a szabályokon kívüliség kapcsolódott hozzá.
Az elmúlt évtizedekben azonban a városok egy része felismerte, hogy a kortárs utcai művészet képes olyan helyeken is identitást teremteni, ahol a hagyományos városépítészeti eszközök önmagukban kevésbé tudnak változást hozni.
Megjelentek a tudatosan létrehozott murálok, szabadtéri galériák, művészeti negyedek és közösségi alkotások. A street art pedig sok helyen kilépett abból a szerepből, hogy csupán egy kép legyen egy falon.
A kérdés innentől már sokkal izgalmasabb. Képes-e egy művészeti beavatkozás megváltoztatni azt, ahogyan egy helyet érzékelünk? Képes-e karaktert adni egy arctalan városrésznek? Képes-e emberibbé tenni egy monoton, sűrűn beépített városi környezetet? Képes-e arra, hogy egy olyan helyen, ahol korábban mindenki csak áthaladt, az emberek egy pillanatra megálljanak?
Szerintem igen.
Nem azért, mert egy murál önmagában megoldja egy város problémáit. Nem helyettesíti a jól megtervezett köztereket, és főleg nem helyettesíti a növényzetet. Egy megfestett fal nem ad árnyékot, nem csökkenti a városi hőszigethatást, és nem javítja úgy a mikroklímát, mint egy fa.
De valami mást ad.
Érzelmi kapcsolatot teremt az ember és a városi tér között.
Egy jól megválasztott alkotás tájékozódási ponttá válhat. Identitást adhat egy utcának vagy egy egész városrésznek. Mesélhet a hely történetéről, az ott élőkről, a kultúráról vagy éppen egy adott korszak társadalmi kérdéseiről. És néha egyszerűen csak színt visz oda, ahol addig szürkeség volt.
Buenos Aires – ahol számomra elkezdődött
Ha visszagondolok arra, hogy mikor kezdtem el igazán figyelni a street artra és arra, hogyan képes megváltoztatni egy városi teret, akkor számomra a történet Buenos Airesben kezdődött.
Nem azért, mert Buenos Aires lenne a street art történeti szülőhelye. Sokkal inkább azért, mert számomra ott vált először igazán láthatóvá, hogy a városi művészet mennyire szervesen képes beépülni egy város életébe.
Latin-Amerikában a köztéri művészetnek, a falfestészetnek és a muralizmusnak különösen erős hagyománya van. A fal sokszor nem egyszerűen építészeti felület, hanem kommunikációs tér: történetek, társadalmi kérdések, politikai gondolatok, közösségi identitás és az önkifejezés helye.
Buenos Aires ebből a szempontból különösen érdekes.
Hatalmas metropolisz. Sűrű beépítésű város, hosszú utcákkal, összefüggő utcafalakkal, történeti épületekkel és sok olyan városi felülettel, ahol a kő, a vakolat, a beton és az aszfalt határozza meg az összképet. Építészetileg rendkívül rétegzett város, erős európai hatásokkal, mégis az én első benyomásom sok helyen egy visszafogottabb, szürkés nagyvárosi világ volt. És talán éppen ezért volt olyan erős az a kontraszt, amikor eljutottam La Bocába. Ott egyszer csak minden megváltozott.
La Boca – ahol elkezdtem másképp nézni a várost
La Boca Buenos Aires régi kikötőnegyede, amelynek karakterét erősen formálta a 19. század végétől érkező bevándorlók közössége, különösen a genovai olaszoké.
A kikötő környékén sokan egyszerű, fából és hullámlemezből épült lakóházakban, úgynevezett conventillókban éltek. A házak színezéséhez a történeti hagyomány szerint a kikötő és a hajógyárak környezetéből származó megmaradt festékeket is felhasználták. A különböző színek idővel La Boca egyik legerősebb vizuális jellegzetességévé váltak.
A városrész legismertebb része, a Caminito ma szabadtéri múzeumként és kulturális térként működik. A terület egy korábbi vasúti nyomvonalhoz kapcsolódott, majd annak megszűnése után elhanyagolttá vált. Az 1950-es években a helyiek és a La Bocához szorosan kötődő argentin festő, Benito Quinquela Martín közreműködésével kezdődött meg az újjáélesztése. A színek, a műalkotások és a közösségi kezdeményezés végül olyan karaktert teremtett, amely ma már szinte elválaszthatatlan La Boca identitásától. Számomra azonban La Boca nem egyszerűen egy színes turistalátványosság volt.
Talán La Boca tanított meg arra, hogy észrevegyem a falakat.
Miután ott jártam, már egészen más szemmel kezdtem nézni Buenos Airest. Egyre több helyen vettem észre a murálokat, a festett homlokzatokat, a kisebb, eldugott alkotásokat és azokat a hatalmas falfelületeket, amelyeket valaki egyszer csak vászonnak tekintett. Egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan ezeket keresem. És fényképezem.Amikor később végignéztem az ott készült fotóimat, közel ötven olyan képem volt, amely valamilyen módon ehhez a világhoz kapcsolódott.
Akkor kezdtem igazán megérteni, hogy Buenos Airesben a street art nem egyetlen negyed sajátossága. Ott van tűzfalakon, homlokzatokon, hidak alatt, közlekedési terekben, metróállomásokon és alagutakban is. Erre én magam is emlékszem az utazásból.
Arra, hogy még olyan alapvetően funkcionális, sokszor rideg városi terekben is találkoztam vele, mint egy alagút vagy közlekedési átjáró. Sajnos ezekről a fotóim már nem maradtak meg, de az emlék igen: ahogy egy egyébként szürke, átmeneti tér falait szinte teljesen birtokba veszi a művészet. És talán éppen ez fogott meg Buenos Airesben a leginkább.
Az ellentét.
A hatalmas metropolisz és az emberi kéznyom között. A szürke fal és a rajta megjelenő harsány színek között. A történeti építészet és a kortárs utcai művészet között. A város állandósága és a street art sokszor múlandó természete között.
Talán az élethez való hozzáállás is benne van
Latin-Amerikában számomra nemcsak a városok színei voltak feltűnőek. Valami mást is éreztem. Egyfajta könnyedséget. Játékosságot. Nyitottságot.
Azt, hogy mintha bátrabban nyúlnának a színekhez, az érzelmekhez és az önkifejezéshez.
Természetesen ebből nem szeretnék általános következtetést levonni egy egész kontinensre. Nem gondolom azt sem, hogy ahol street art van, ott az emberek automatikusan boldogabbak lennének.
De a saját utazásaim során Latin-Amerikában sokszor tapasztaltam közvetlenséget, mosolyt, könnyebb kapcsolódást az emberek között, és valami olyan élethez való hozzáállást, amely számomra más volt, mint amit Európában megszoktam. És néha az az érzésem, hogy ennek a szemléletnek egy darabja a városok falain is megjelenik. Mintha kevésbé lenne fontos, hogy minden szabályos, visszafogott és egymáshoz igazodó legyen.
Egy fal lehet türkiz. Mellette egy másik rózsaszín. Egy teljes tűzfalon megjelenhet egy hatalmas arc.
Egy régi épületet elboríthatnak absztrakt formák. Egy alagútból pedig lehet egy hosszú, városi képtár.
Ehhez talán valóban kell egyfajta más gondolkodás. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni:
másfajta viszony az élethez és a közös terekhez.
Annak elfogadása, hogy a város nemcsak funkció. Nemcsak közlekedünk benne. Nemcsak dolgozunk benne. Nemcsak lakunk benne.
Hanem meg is élhetjük. A város lehet élmény.
Lehet játékos. Lehet meglepő. Lehet színes.
És amikor mindez megjelenik a köztereken, annak különös hatása van.
A város kevésbé tűnik merevnek. Kevésbé névtelennek.
Mintha azt üzenné:
itt emberek élnek.
Emberek, akik történeteket mesélnek, emlékeznek, tiltakoznak, nevetnek, alkotnak – és néha egyszerűen csak szeretnék színesebbé tenni azt a falat, amely mellett minden reggel elmennek.
Street art és tájépítészet – két külön eszköz, mégis ugyanaz a tér
Talán éppen ezért vált számomra tájépítészeti szemmel is egyre érdekesebbé a street art.
A tájépítészetben sokszor arról gondolkodunk, hogyan lehet egy meglévő teret úgy alakítani, hogy az ne pusztán funkcionálisan működjön, hanem karaktere és identitása is legyen.
Hogyan lehet elérni, hogy az ember ne csak áthaladjon rajta, hanem észrevegye.
Használja. Megálljon benne. És idővel talán kötődjön is hozzá.
Ehhez számtalan eszközünk van. A növényzet. A fák. A burkolatok. Az utcabútorok.
A fény. A víz. A térarányok. És ugyanígy a színek és a művészet is.
Egy városi tér ugyanis nem különálló elemek összessége. Az ember nem külön érzékeli a fát, a padot, a burkolatot, az épület homlokzatát és a mögötte magasodó tűzfalat.
Mindezek együtt alakítják azt az élményt, amelyet az adott helyről magával visz. Éppen ezért a street artot sem feltétlenül önálló műalkotásként érdemes nézni. Egy jól elhelyezett murál ugyanúgy része lehet egy tér karakterének, mint egy fasor vagy egy hangsúlyos növénykiültetés.
Természetesen egészen más funkciót tölt be. A fa árnyékot ad, párologtat, élőhelyet biztosít és javítja a mikroklímát. A street art erre nem képes. De képes valami másra.
Vizuális fókuszpontot teremteni.
Képes irányítani a tekintetet. Képes egy korábban érdektelen vagy zavaró felületet a tér kompozíciójának részévé tenni. Képes identitást adni egy helynek. És talán éppen ebben találkozik egymással a street art és a tájépítészet.
Mindkettő képes arra, hogy a meglévő térből helyet teremtsen.
Mert tér és hely között számomra van különbség.
Egy téren át lehet menni.
Egy helyre viszont emlékezünk.
Amikor a növény és a művészet együtt dolgozik
Talán még érdekesebb az a kérdés, hogy mi történik akkor, amikor ezeket az eszközöket nem külön-külön használjuk. Egy hatalmas murál előtt álló fa egészen másképpen hat, mint ugyanaz a fal önmagában. A növényzet évszakonként változik, mozog a szélben, árnyékot vet a festett felületre. A műalkotás állandóbb vizuális hátteret teremt, miközben az élő növényzet folyamatosan átírja előtte a képet. Egy jól megtervezett városi térben ezért a növényzet, az építészet és a művészet nem feltétlenül egymással versengő elemek.
Egymást erősíthetik.
És talán éppen ez az, ami Buenos Airesben elkezdett foglalkoztatni. La Bocában először a színekre figyeltem fel. Aztán a falakra. Később pedig arra, hogyan változtatják meg ezek az egész utca hangulatát. Ma már tájépítészeti szemmel nézve azt gondolom, hogy amit akkor ösztönösen fényképezni kezdtem, valójában ugyanahhoz a kérdéshez vezetett vissza, amellyel a saját munkámban is újra és újra találkozom:
Mitől lesz egy térből hely?
Mitől lesz olyan, hogy az ember megáll benne? Mitől jegyzi meg? Mitől érzi egy kicsit a sajátjának? Erre nincs egyetlen válasz. Néha egy fa adja meg. Néha egy jól elhelyezett pad. Néha egy virágzó évelőágyás. És néha egy hatalmas, színes fal.
Amikor már nemcsak a fal a vászon
A városi művészet határai is folyamatosan tágulnak. Már nemcsak tűzfalakon jelenik meg.
Megtalálhatjuk lépcsőkön, támfalakon, hidak alatt, elektromos szekrényeken, utcabútorokon vagy különböző közlekedési létesítményeken. És néha még a fákon is.
Buenos Airesben találkoztam például olyan fával, amelynek törzsét színes, horgolt textilfelületekkel öltöztették fel. Ez a yarn bombing, vagyis a kötött-horgolt városi beavatkozások világához tartozik.
Teljesen más eszköz, mint egy monumentális murál, mégis valami nagyon hasonló történik.Egy hétköznapi városi elem egyszer csak láthatóvá válik. Az ember észreveszi. Megáll mellette. Talán hozzáér. És egy pillanatra más kapcsolatba kerül a környezetével. Számomra valahol itt válik a street art igazán érdekessé. Nem pusztán attól, hogy szép-e.
Hanem attól, hogy képes-e megváltoztatni a helyhez való viszonyunkat.
Nem új várost épít. A meglévőt értelmezi újra.
Talán ez az egyik legfontosabb gondolat, amely azóta bennem is megfogalmazódott. A street art nem épít új várost. Nem bontja le a falat. Nem változtatja meg az utca szerkezetét. Nem ültet fákat és nem hoz létre parkot. De a meglévő várost képes újraértelmezni. Egy falnak történetet ad. Egy elfeledett helyet láthatóvá tesz. Egy monoton utcaképbe ritmust és színt visz.
Egy városrész számára pedig akár olyan vizuális identitást is teremthet, amely később már elválaszthatatlanná válik a helytől.
La Boca erre talán az egyik legjobb példa. A Caminito történetében egyszerre van jelen a kikötő múltja, a bevándorlók kultúrája, a művészet és egy közösség azon képessége, hogy egy korábban elhanyagolt területnek új jelentést adjon.
Buenos Aires számomra pedig ennél is többet adott. Egy új nézőpontot. Mert miután egyszer elkezdtem észrevenni a falakat, már máshol sem tudtam nem látni őket. Azóta több országban jártam, és újra meg újra lefényképeztem ezeket a városi beavatkozásokat. Monumentális murálokat és apró, szinte észrevétlen alkotásokat. Színes homlokzatokat, különös figurákat, absztrakt festményeket. Olyan megoldásokat, amelyekre talán már nem is illik a street art hagyományos meghatározása.
Buenos Aires tehát számomra valahol tényleg a street art személyes őshazája lett.
Nem azért, mert ott született meg ez a művészeti forma. Hanem azért, mert ott kezdtem el igazán észrevenni. És amikor egyszer elkezdtem észrevenni, már más országokban sem tudtam úgy elmenni mellette, mint korábban. Azóta mindenhol máshogy jelenik meg. Más kulturális háttérrel. Más színekkel. Más történetekkel.nMás mondanivalóval. Talán ez is mutatja, hogy a street art mára egyfajta globális nyelvvé vált.
De minden város a saját akcentusával beszéli.
És közben egyre inkább foglalkoztat egy kérdés:
Mitől válik egy város többé egyszerűen épületek és utcák összességénél?
Talán attól, hogy vannak benne fák. Attól, hogy vannak terei, ahol jó megállni. Attól, hogy őrzi a történeteit. Attól, hogy lehet benne valami váratlant találni. Attól, hogy az emberek nyomot hagyhatnak benne. És talán attól is, hogy néha mer színes lenni. Számomra ez a történet Buenos Airesben kezdődött. La Bocában.
Egy olyan városrészben, amely talán először mutatta meg nekem igazán, hogy néha elég más szemmel nézni ugyanarra a falra, és máris egy egészen más várost látunk.
És a történet itt nem ér véget. Buenos Aires után más városokban és más országokban is egyre gyakrabban vettem észre ezeket a falakat. Más kultúrák, más színek, más történetek – ugyanannak a városi nyelvnek egészen különböző változatai. Ezekről a következő írásokban mesélek majd.